A szívem mélyén még mindig reménykedtem benne, hogy egy nap elém áll és a lehető legközhelyesebb módszereket alkalmazva szerelmet vall nekem.
Mert a múltunk a lényünk része. És te is a múltam a része vagy. Ezzel együtt a lényem része. A legszebb emlékeim hozzád kötődnek.
Amikor letüdőzöd a boldogságot,aztán egyszer csak jön a városi szmog, és tönkreteszi az egészen addig tökéletes összképet… Na, az kegyetlen tud lenni.
És ha most nem lehetsz velem, én itt várok rád türelmesen. Amíg eljössz, eljössz egy éjszakán. Egy nap talán. Egy nap talán.
és volt valami mélységesen ismerős benne, mintha a lelkem már találkozott volna az övével több évvel ezelőtt és a kezeim megérintették volna bőrét mielőtt ujjaim megízlelhették testét.
Ugye ismered azt az érzést, amikor csak ülsz és a telefonodra meredsz, azon morfondírozva, hogy visszaírj e valakinek? Én ismertem. Most is így éreztem. De tudtam, hogy ha visszaírok, ha nem… mindkettőnk szívét darabokra töröm majd.
Végül, azt akarom, hogy tudd, te leszel örökre az én végtelen imádatom tárgya- röviden, szeretlek
Mellette szebbnek érzem magam. Fontosabbnak. Szerethetőbbnek. Kívánatosabbnak. Mindenebbnek.