Az ajkunk úgy passzol egymáshoz, mint a kirakós két darabja.
Már túl késő, hogy elmondjam, mennyire imádlak, Már hiába hangzik el százezre imáknak, Már hiába sírok, már hiába várlak, Nem tehetek semmit, a szívembe zárlak. Már hiába kívánom, hogy bár ne így lett volna, Megszeretted őt, nem te tehetsz róla, Ő is imád téged, jobb lesz, ha belátom, Nem voltál és nem leszel több, mint egy szép álom.
Frank Herbert szavaival élve: „Igazi befejezés nincsen. Csak valahol abbahagyod a történetet.“
Ne válassz engem, ha választanod kell. Nem szeretnék egy döntés lenni, ami lehet, hogy jó, de lehet, hogy rossz. Ha akarsz, azt választások nélkül is tudni fogod, de ha el kell gondolkodnod rajtunk, akkor inkább a szabadságot válaszd. A lehetőséget arra, hogy olyasvalakit találsz, aki nélkül az élet egyszerűen nem megy tovább. Ő lesz a te döntésed.
A pillanat, amikor nem mersz a szemébe nézni, mert félsz, hogy egy pillantásodból rájön, hogy mit érzel iránta...
Mert végülis minden zenében kell lennie egy bizonyos sornak…
A sajnálkozás csak időpocsékolás. Siránkozás a múlttal, ami megnyomorítja a jelent.
Egyetlen veled töltött percet sem sajnálok. Te vagy a legjobb, ami valaha történt velem. De azt kívánom, bárcsak ugyanez lehetnék én neked
Te voltál a fülembe mászó dal. Az összes dal, amit valaha is szerettem.